#07.

  Bocsánat, hogy eddig nem hoztam új részt, de most próbáltam egy hosszút összekovácsolni, több-kevesebb sikerrel. Remélem ez is tetszeni fog nektek. /iratkozzatok fel rendszeres olvasónak :3 / És továbbra is 5+ komi és új rész, és 'Tetszik, NemTetszik' szavazást is várok..  :D

 Harry és én arra gondoltunk, hogy beszélünk Anne-val arról, hogy velük fogok maradni. De még is ott van a tudat, hogy mindent, amit eddig elértem, megszereztem, azt itt kell hagynom magam mögött. És még azokat is akiket szeretek. Nicken is gondolkoztam, de nem tudtam másra jutni, mint arra, hogy szakítani kell vele. Az életem teljes mértékben a feje tetejére fordult. Meg kell értenie. Egyből tárcsázni is kezdtem a számát, de mielőtt elkezdhettem volna a hívást Harry megállított..
- Kit hívsz? - fogta meg a kezem.
- Nick-et. - válaszoltam egy enyhe mosollyal az arcomon.
- Az ki? - nézett értetlenkedve, mire hirtelen el is vette a kezét a kezemről.
- A barátom.
- És miért hívod? Mármint mi okból? Ő tudja, hogy téged örökbe fogadtak?
- Nem, nem tudja. Ezért is hívom, hogy elmondjam neki. És...szakítok vele.
- Mi? - nézett mind a két fiú 'nem értem' tekintettel.
- Ha el fogok menni innen, szakítanom kell vele. És nem azért mert nem szeretem vagy ilyesmi, mert nagyon szeretem, de nincs más választásom. Már teljesen meg vagyok zavarodva. És el kell, hogy fogadja a döntésemet. - Zayn és Harry ugyan olyan ledöbbent, azonban megértő arccal ültek egy helyben. Nick számát rögtön tárcsázni is kezdtem..
- Szia Sam. - hallottam, hogy Nick belemosolyog a telefonba.
- Szia Nick. Valamikor tudunk találkozni? - kezdtem komolyabb lenni.
- Valami baj van? - kezdett aggódni.
- Mondhatni. De holnap tudunk találkozni?
- Persze..
- Szuper..De most mennem kell, csak ennyit akartam. Szia. - Meg sem vártam, hogy elköszönjön, egyből lecsaptam a telefont. Egyből elkezdtek patakokban folyni a könnyeim. Próbáltam megállni, de nem jártam sok sikerrel. Harry csak odajött hozzám, és átölelt. Rettentően jól esett. Most másra nem is volt szükségem, csak erre az ölelésre, ami percekig tartott. Harry és én úgy döntöttünk beszélünk ma este Anne-vel. Zayn hazament, így csak kettesben maradtunk. Egész úton nem beszéltünk egymással, de mindketten tudtuk, hogy a másik min gondolkodik. Hogy mégis, hogyan beszéljünk Anne-vel. Perceken belül meg is érkeztünk Harry-hez.
- Anya. Beszélni akarunk veled... - mondta ugyan olyan /bár már nem annyira szomorú/ arccal Harry. Anne azonnal engedelmeskedett, és leült elénk a kanapéra, mint egy gyerek, akivel a szülei akarnak beszélni. - szóval. Sam és én gondolkoztunk a jövőre nézve. - Anne végig csak bólogatott közben. - És úgy gondoltuk, hogy ha már testvérek vagyunk, és egyszer elveszítettük egymást, legközelebb nem szeretnénk, így arra a döntésre jutottunk, hogy ő és én megyünk Angliába. - itt leállt a bólogatással, és nagyon megilletődött. - Nem tudom, neked mi a szándékot Samantha-val kapcsolatban, de mi akkor is megyünk.
- Várj, várj várj.! - itt már ő is közbeszólt. - Samantha még csak 16 éves. És képes vagy itt hagyni azokat, akik szeretnek és segítettek, és elmenni azokkal, akik hátba támadtak?
- Nem. Nem hagyom hátra őket. Az öcsém az, aki nekem a világot jelenti. Nem fogom hagyni, hogy megtudja, hogy nem vagyok a nővére. Még csak 4 éves. A másik pedig, nem. Nem megyek el azokkal akik hátba szúrtak. Mivel te voltál az, aki hátba szúrt. - mutattam rá Anne-ra. - Harry nem. Harry mit sem tudott az egészről. Ő a bátyám, és mellettem van, én pedig mellette. Vele fogok menni, nem veled.! - emeltem picit feljebb a hangomat, mire Harry csak a vállamra tette a kezét, jelezve, hogy ő valóban mellettem áll.
- Értem. És igazad van. - sütötte le a szemét Anne. - De azt sajnálom Harold, hogy a mi jó kapcsolatunk ilyen hamar tönkrement. - nézett fel egy kicsit, majd újra lesütötte a két szemét. Harry csak bámult előre. Látszott rajta, hogy nagyon szereti az anyukáját.
- Én most haza megyek. És elkezdek összepakolni. - mosolyogtam Harryre.
- Hazavigyelek? - vágta rá a kérdést rögtön, miközben én vettem fel a cipőmet.
- Nem kell köszönöm. Most inkább járok egyet. - villantottam én is egy mosolyt, megöleltem, és elindultam hazafelé.
 Egész úton azon gondolkoztam, mit mondjak Dave-nek. És még holnap Nick-el is találkozok. Szegény Nick. Mindig mellettem állt, és én csak így eldobom magamtól. Emma is alig tud valamit. Aztán hirtelen eszembe jutott Niall. Nagyon úgy viselkedett, mint aki most lát először. De én tudom, hogy már találkozunk. Az egyik koncertjükön. És még a mai napig beszélünk twitteren. Akkor mi volt az a show műsor? Nem értem.
 Amint beléptem az ajtón, nagy meglepetésemre Dave fogadott. Körül belül éjfél van, és ő még fent.
- Samy..! - rohant oda hozzám.
- Szia Prücsök.! Hát te miért nem alszol? - vettem fel a kezembe, majd indultunk fel az emeletre.
- Tényleg elmész? - ölelte át a nyakamat két apró kis kezével.
- Figyelj Dave. Most Samy el fog menni, igen. De ne aggódj. hiszen te vagy az én kis hapsim. - mosolyogtam rá. - Egyszer te is el fogsz innen menni. Csak még nem tudjuk, hogy mikor. - itt már leraktam és leguggoltam hozzá. - Én most fogok elmenni, de attól még az öcsikém maradsz, és majd meglátogatlak.
- Edwin becsületedre? - mutatta fel a kisujját.
- Edwin becsületemre. - majd én is felmutattam a kisujjamat, és az övével összekulcsoltam. /ez egy régi kis becsület kötés, ami olyan mint az 'esküszöm' és testvérei../
 Ekkor anyát láttam meg mosolyogva lejönni a lépcsőn.
- Dave! Samy itthon van, nyomás az ágyadba.- mosolygott tovább, majd felfelé mutatott a lépcsőn, mire Dave nyomott egy puszit az arcomra, és rohant felfelé. - Tényleg el akarsz menni? - törte meg a kettőnk között, már lassacskán kínos csendet.
- Igen.
- Miért? - támaszkodott neki a falnak.
- Mert egyszer már elveszítettem a bátyámat. Még egyszer nem fogom. - vágtam rá, majd leraktam a pulcsimat a kabátok alá, és elindultam felfelé.
 Nem tudtam mit csinálni, hiszen rettentően depressziós voltam. Az alakommal sem voltam megelégedve. Láttam egy halom csokit az asztalomon, egy "ne haragudj" felirattal. Oda mentem a csokihoz, szépen körbejártam az asztalt, és egyből fel is faltam. A dobozok Szana-széjjel, én pedig egyből rohanok a mosdóba. Nem vagyok magamnál, de meghánytattam magam. Kopogást hallottam lentről, de nem érdekelt. Tovább hánytattam magam. Hirtelen valaki rám tőr, és elránt a wc deszka elől.
- Eszednél vagy? - szólalt meg.
- Igen. - kezdtem el sírni.
- Nem. Nem vagy. Mi a francot művelsz? Bulimiás vagy? - szorított magához amilyen erősen csak tudott, nehogy kirántsam magamat a karjai közül.
- Harry. Engedj el. Nem. Nem vagyok bulimiás. - valahogy sikerült kiráncigálnom magam onnan, és berohantam a szobámba, persze Harry egyből utánam is jött.
- Szeretnél beszélni róla? - ült le mellém az ágyra.
- Nem... - vágtam rá, majd a fejemre húztam a takarót, és elaludtam.

**

 Amikor felkeltem, Harry-t láttam szuszogni a földön. Próbáltam halkan felkelni, hogy kiosonjak a fürdőszobába, úgy, hogy ő ne keljen fel, de ez nem sikerült.
- Hová mész? - könyökölt fel a hátán fekve.
- A fürdőbe. - mosolyogtam, és az ajtómra mutattam, mire ő kérdően nézett rám. - Nyugi, nem azért. - itt már kicsit felvontam a szemöldökömet, és vágtam egy flegma arcot, de megértem, hogy aggódik értem.
- Rendben. - mosolygott, majd egyből vissza is dőlt a szőnyegemre. Perceken belül le is tusoltam, meg is mostam a fogam és kisétáltam a fürdőből.
- Amit tettél tegnap...miért? - feküdt tovább a fehér, pamut szőnyegemen Harry és csak bámult fölfelé. - Megértem, hogy nem jönnek ki a dolgok úgy, ahogy szeretnénk...
- Nem tudom. - vágtam a mondatába. - De nem szeretnék erről most beszélni. A kioktatást majd későbbre kérlek. - álltam törölközővel körbecsavarva a szobám közepén, és odamentem a szekrényem elé, hogy valamit felvegyek. Harry tudta, hogy most egedül szeretnék lenni, és még fel is kell öltöznöm, ezért kiment a szobámból.

** Harry szemszöge **

 Nem szeretném, ha az én hugicám egy ilyen betegségbe esne bele. Nem tudom, hogy ilyet csinált-e korábban, vagy csak most először, de mindenképpen meg kell akadályozni, hogy ezt folytassa. Rendkívül rosszul érzem magam, hogy alig tudok neki valamiben segíteni. Csak a házam felét ajánlottam fel, neki ez mégis rengeteget segít.
 Arra gondoltam, lemegyek és csinálok neki valami reggelit, hiába nem vagyok jó szakács, egy rántotta még sikerül, de az anyukájával kerültem szembe.
- Jó reggelt. - ült az asztal előtt és olvasta az aznapi újságot.
- Reggelt. - mondtam neki, de nem giga vigyorral az arcomon. Sőt. Nem is vigyorogtam. Nagyon haragudtam rá is, mivel Sam miatta került abba az állapotba, amiben van.
- Minden rendben? - nézett néha fel.
- Nem. De legyen mindegy. Én most csinálok valami reggelit Samantha-nak, aztán pakolunk, és megyünk. - vettem a konyha felé az irányt.
- Már ma mentek? - itt már lerakta az újságot, és értetlen tekintetett vetett rám.
- Igen. Van még egy-két elintézetlen dolgunk, aztán megyünk. - látszott rajta, hogy bármit is mond, az nem fogja a döntésünket befolyásolni, és hidegen hagyjuk, mivel ma már elmegyünk. Azonban Angliába csak holnap fogunk, de ezt nem akarjuk elmondani senkinek.
- Jó reggelt Dave. - jött le nagy mosollyal az arcán Sam, és odament Dave-hez, aki a TV előtt ült. Nincs jogom beleszólni semmibe, de egy négy éves ne Tv-zzen.
- Samy. - ugrott fel a kis Dave testvére nyakába. Én csak mosolyogtam végig, és a reggelit is megcsináltam.
- Sam. Csináltam reggelit. - mosollyal odavittem neki.
- Köszönöm szépen. - adott egy puszit az arcomra, majd leültünk a kanapéra.
- Tényleg elmész? - nézett értetlenkedve az öccse.
- Igen. De mondtam, hogy az én öcsikém maradsz addig, amíg világ a világ. És minden nap felhívlak, meg találkozunk havonta. - mosolygott rá, és magyarázta a dolgokat. Amikor befejezte a reggelit, azonnal felrohant a szobájába, én pedig rohantam utána, hogy megakadályozhassam azt, amit tegnap nem sikerült. De megint túl későn értem fel. Sam a wc deszka előtt térdelt.
- Megígérted.. - álltam az ajtónál. Már értelmét sem láttam elkapni a deszka elől, mert már 'végzett'
- Nem ígértem semmit. - kezdett sírni.
- Igazad van. Nem ígérted. Csak azt mondtad, hogy nem vagy bulimiás. Akkor miért hánytatod magad? Ne legyél buta. - itt már odahajoltam hozzá, és megöleltem. - De szögezzük le, amíg velem vagy, ez nem fog előfordulni, mert én mindent megteszek annak az érdekében, hogy ne legyél beteg. - körül belül 10 percet ülhettünk a csöndben, miközben végig szorosan öleltem, ő pedig csak sírt és sírt...